Te + Én

A legcikisebb sztorik a gyerekeinkkel

Minden anyának van hasonló története. A gyerekszájnál nincs aranyosabb, őszintébb és néha cikibb szószóló a világon.

Felidéztük azokat a szituációkat, melyekkel kapcsolatban a legnagyobbakat égtünk anno a gyerekeinknek köszönhetően. Mi jókat derültünk egymás történetein, ezért úgy gondoltuk, megörvendeztetünk vele másokat is. Ők a mi gyerekeink.

Fotó: iStock.com/ipekata

Fotó: iStock.com/ipekata

„Hároméves lehetett a lányom, amikor egy alkalommal vonatra szálltunk. Zsúfolásig tele volt a fülke, egy gombostűt nem lehetett leejteni. Ahogy ilyen helyzetekben ez lenni szokott, nagy volt a csend, az emberek egymás tekintetét is kerülték. Ebben a feszengő csendben egyszer csak hangosan és tisztán érthetően megszólalt a lányom: ‘Anya, miért a koszos bugyiddal törölted meg reggel a szemüvegem?’ Én majd’ elsüllyedtem, irultam-pirultam szégyenemben, az emberek meg pár másodpercig próbáltak úgy tenni, mint akik nem hallottak semmit. Persze nem sikerült. Először az egyikből, aztán a másikból buggyant ki a nevetés, végül mindenki pukkadozva nevetett. Rajtam. Pedig az nem is úgy történt. Tiszta volt az a bugyi. A mosott, elpakolásra váró halom tetejéről kaptam le a reggeli rohanásban…”

Nem is úgy volt…

„Egyszer a kedvenc turkálómban voltam a barátnőmmel, a gyermek mellettünk a babakocsiból simogatta a színes pulcsikat, akkoriban kezdett beszélni összefüggő mondatokban. Neki az első szava a NEM és az APA volt, akkoriban még csak ezt a kettőt variálta. Az üzletben, ahol összesen öten voltunk, síri csend, mindenkit magával ragadott épp a vadászat, de hát ezt nőtársaimnak nem kell hosszasan ecsetelni, mindenki tudja, mire célzok. Szóval nagy csend, egyszer csak megszólal a babakocsiból: ‘Apa bekakilt’. Egy kerek, egész, teljesen értelmes mondat! Annyira büszke voltam rá! A barátnőm persze ordítva röhögött, én viszont csak annyit mondtam: Ejnye, nem szabad árulkodni.”

„A fiamat előbb írattam be a könyvtárba, minthogy elhagyta volna a pelenkát. Persze már csak a kakiláshoz kéri, de ahhoz nagyon! Épp egy nagyfiúknak való természetbúvár könyvet lapozgattunk, duzzadt a mellem a büszkeségtől: no lám, még nincs hároméves, és már ötéveseknek szóló könyvet lapozgat. Mindenki látja, hogy zseni lesz? Ám ekkor jelzi diszkréten, kaka lesz. Mint minden alkalommal, mos is felajánlottam neki a WC kényelmét, nem! Azonnali elutasítás, mondom mégiscsak egy könyvtárban vagyunk, nincs pelenkázó sem… nem, nem, ő kéri a pelenkát. Rendben, nem vitatkozom, úgyis tudom, ordítás lenne a vége, nem ma fogom megváltani a világot. Irány a WC, ráadom állva, úgy, ahogy sikerül, próbálkozik szerencsétlen, nem megy neki, feladja, majd megy vissza a könyvek közé. Megtaláltuk Thomast, belemerültünk az olvasásba, jön az újabb inger, leszáll a székről, görnyed, majd elképesztően hangosan, nyögve közli: ‘Anyaaa, kakilok!’ A könyvtár közepén. Mondom az nagyszerű gyerekem, de ez itt most túl sok információ. Még kétszer, háromszor azért elismételte a biztonság kedvéért.”

Fotó: iStock.com/tatyana_tomsickova

Fotó: iStock.com/tatyana_tomsickova

A diplomácia csak később jön

„A lányom hároméves volt, amikor meglátott kijönni az orvosi rendelőből egy kövér, pocakos férfit és hangosan felrikkantva megkérdezte: ‘Anya, miért van akkora pocakja a bácsinak? Terhes?’ Szegény fickó úgy rongyolt vissza a váróterembe, ahogy csak a lába bírta…”

„Friss anyaként otthon voltam egyedül egy párhetes csecsemővel. Mivel hűvös volt egy mintás, kapucnis pulcsi volt rajtam. Napközben büfiztettem a gyereket, persze pelenkával meg minden. Este, mikor fürödni mentem, és levettem a pulcsit, akkor láttam, hogy telibe van hányva a kapucni, de nem kis adag! Persze a mintától nem volt feltűnő, valószínűleg ezért sem vettem észre.”