A láthatatlanok – és akiknek sosem nézünk a szemébe

Sosem adok koldusnak pénzt, leszoktam róla, mert gyakorlatilag már nem érik el az ingerküszöbömet. Diákkoromban, amikor még nekem sem volt pénzem, gyakrabban adtam. Volt egy nő, neki szinte mindig, amikor kért. De ritkán kért. Áprilisban rendszerint szoknyát húzott és befestette a haját. Onnan tudtuk, hogy itt a tavasz. Ez még vidéken volt, egy viszonylag nagy városban. De azon a nyugat-magyarországi településen, ahol születtem, nem voltak koldusok, sem hajléktalanok. Senki, aki megzavarhatta volna a tökéletes kis ékszerdoboz felszíni csillogását.

Fotó: iStock.com/Chalabala

Pesten csak egyszer adtam, akkor nagyon betalált egy hölgy a Nyugati pályaudvar villamosmegállójában, ápolt volt, szépen beszélt, és azt mondta, a kislányának gyűjt tápszerre. Az összes nálam lévő pénzt nekiadtam, annyira megijedtem ettől a mondattól, talán azért, mert pont siettem haza az én gyerekemhez, megszoptatni. Később persze elgondolkodtam rajta, igaz volt-e vagy sem, de valószínűleg ma is adnék neki, ha odajönne. Annak ellenére, hogy egyszer egy szociális munkás ismerősöm kifejezetten megtiltotta, hogy pénz adjak kéregetőknek, mondván akkor nem közelednek az ellátórendszer felé, hanem ezzel támogatom ezt a fajta életvitelt. Azt javasolta, ha segíteni szeretnék, utaljak inkább egy bizonyos pénzösszeget egy, a hajléktalanokat segítő szervezetnek.

Mit tehet a szociális ellátórendszer?

Egy szociális munkás leginkább adminisztrációs segítséget nyújthat azoknak, akik elhatározzák, feladják eddigi életformájukat, de nem tudnak eligazodni az ellátórendszer nyomtatványai közt. Legfontosabb funkciójuk ilyen esetben a hajléktalanokra, koldusokra szánt törődés, odafigyelés biztosítása. Ha van, aki a problémáikat meghallgatja, az már maga a reménysugár, hogy van kiút ebből a borzalmas élethelyzetből. Hiszen gondoljunk csak bele abba, mennyire súlyosan rongálja a személyiséget, az emberekbe vetett hitet és bizalmat a folyamatos elutasítás, elfordulás és az a tudat, hogy a legtöbben átnéznek rajtuk, s próbálnak úgy keresztülmenni az aluljárón, hogy még csak véletlenül se nézzenek rájuk. De nemcsak a személyiséget, hanem a szociális készségeket is rombolja ez az utcai állapot, egyszerűen elfelejtik a többségi társadalom nyelvét, beszűkül a kommunikációs csatornájuk, csak a legalapvetőbb funkciókra korlátozódik a létük. Ekkora rombolás után, innen bemenni egy hivatalba ügyet intézni, szinte lehetetlen.

A világ többi részén

 Sok ország próbálkozott már vele, de kriminalizálni a koldulást nem lehet megoldás, sokkal inkább a kiváltó okokat kellene enyhíteni mindenhol, habár valószínűleg sosem fog végleg eltűnni egyetlen országból sem, és nem azért, mert mindig lesznek olyan emberek, akik szeretnék a munka könnyebbik végét megfogni, hanem egyszerűen azért, mert a szegények nélküli társadalom illúzió, csupán utópia. A történelem során mindig is megbélyegzettek voltak a koldusok, hol tűrték, segítették, hol pedig üldözték őket, de a ma ismert emberi társadalom szerves részei, s örök feladatunk nekünk, szerencsésebbeknek segíteni rajtuk a lehetőségünkre álló eszközökkel.

Fotó: iStock.com/theevening

Banglades egyes részein betiltották a koldulást, s az ellátórendszer kölcsönökkel segíti mindazokat, akik inkább valami másba kezdenek, például apró ajándéktárgyakat árulnak az utcán. Bécsben közlekedési eszközökön kampányolnak a szervek az egyéni adakozás ellen, s inkább a segélyszervezeteknek folyósított adományokra szólítanak fel. Norvégiában, a jóléti társadalomból szinte eltűntek a koldusok. A norvégok. Mert Kelet-Európából folyamatosan érkezik az utánpótlás, asszonyok, gyerekek, idősek, s velük a hatóság papírok nélkül nem igazán tud mit kezdeni. Tehát az egyik lyukat sikerült betömni, de keletkezett helyette rengeteg újabb, s nem látni a küzdelem végét. Egyik oldalról sem.

Persze a koldulásról írni, és bemutatni minden valódi aspektusából lehetetlen, mivel mindenkinek mást jelent, de rendszerint problémát. Mást jelent a város vezetőjének a koldulás, mint jelenség, mást jelent egy segélyszervezetnek, és mást annak, aki valójában nem tudja, mi ez, csak minden nap szembesül vele, ítélkezik, vagy lesüti a szemét. De benne lenni, átélni és eljutni a kétségbeesésnek arra a szintjére, amikor már más kiút nem látszik, maga lehet a pokol. Mások jóindulatára, aktuális adakozó kedvére támaszkodva élni, azt hiszem, a legnagyobb tragédia, ami emberrel történhet.