Te + Én

Apa mosdik, apa főz

Ma Magyarországon minden negyedik gyermeket egyedül nevel az egyik szülője. Ez a szám elképesztően magas, s úgy tűnik a statisztikai adatokból, hogy folyamatosan nő. Ők a legnagyobb magyarországi kisebbség, ahogy Nagy Anna, az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány elnöke fogalmazott. A mai magyarországi bírói gyakorlatban legtöbbször, ha válásra kerül a sor, és nincs semmi akadálya, akkor az anyának ítélik a gyerekeket. Persze van, hogy az élet másként rendezi, de egy gyermekét egyedül nevelő apa máig kuriózumnak számít.

Egyszülők

Nem könnyű az egyszülők helyzete, azért sem, mert megszólja, sőt egyenesen stigmatizálja őket a társadalom. Mert mindannyian azt gondoljuk, az ő hibája, hogy egyedül maradt, miért nem tudta elviselni a saját maga által teremtett körülményeit annak érdekében, hogy a gyermeke teljes családban nőjön fel? Arról már kevesebbet hallunk, hogy a gyermekeknek is jobb, ha nyugodt körülmények közt élnek, akár egy szülővel is, de legalább nem fültanúi hangos beszédnek, veszekedésnek, vagy akár csak a néma, feszültségekkel teli csöndeknek. Egy egyedülálló apára pedig biztos, hogy mindig ferde szemmel fog nézni a társadalom, esetleg szánakozva is, és magunkban talán el is ítéljük azt a nőt, aki hátrahagyta a gyermekeit. Sok országban pedig ők egyszerűen láthatatlanok, családi állapotukat hivatalosan el sem ismerik.

Fotó: iStock.com/Dangubic

Fotó: iStock.com/Dangubic

Eszter és Zoltán

Nagy Annától, az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány elnökétől kaptunk segítséget az megszólalók felkutatásában. Minden ilyen esetet csalódottság, bánat és gyakran tragédia árnyéka lengi körül, ilyen körülmények közt nem könnyű higgadtnak maradni, és úgy beszélni az életről, mintha ez lenne a természetes létállapotunk. Pedig az. Sokaknak, nagyon sokaknak.

Eszter esete annyiban érdekes, hogy ő az édesapjához került gyerekkorában: „Persze nem egyedül nevelt apám, mert amint előállt az új helyzet, azonnal szerzett maga mellé egy stabil nőt. Neki ugyan már volt három gyereke, ráadásul ők is lányok voltak. Vér, fájdalom és könnyek. Én legalábbis erre emlékszem, persze az emlékezés nagyon szubjektív, lehet, hogy a családom többi tagjának szivárványos sétagalopp volt az együtt eltöltött 10 év, bár ezt kétlem. Tíztől tizennyolc éves koromig éltünk majdnem egy fedél alatt. Az semmiképp sem segítette az én elfogadásomat, hogy apám sem kötelezte el magát a barátnője mellett, nem vette feleségül, nem is költözött össze vele. Én meg kétlaki voltam. Apámat persze imádom, és mind a mai napig a legfőbb támaszom, habár most már tisztán látom, hol hibázott. Én sokáig nagyon nyers és fiús voltam, rövid hajjal, s mind a mai napig szerintem vannak kifejezetten férfiakra jellemző belső tulajdonságaim. Sokáig nem is sminkeltem magam, sőt ma is ritka alkalom, ha kifestem a szemem. Talán mert apám sosem nézte ezt jó szemmel, ő valahogy mindig kislánynak lát, pedig majdnem 30 éves vagyok már. Jogosítványt sem csinálhattam soha, azt mondja, ő addig nyugodt, amíg én nem vezetek. Nem bírja megszokni, hogy felnőttem, de nagyon cuki szerintem. Nyilván ettől függetlenül halad az életem a maga útján, nem befolyásol, hogy számára még mindig 12 éves vagyok, sőt kifejezetten jó érzés hazamenni néha, és visszabújni a régi pizsamámba. S végül az új családdal is megbékéltem, a csajok ma már a testvéreim, még ha nem is vér szerintiek.”

Fotó: iStock.com/Oles

Fotó: iStock.com/Oles

Zoltán esetében a helyzet nem ennyire egyértelmű, sőt nem is rózsás. Ő elvált, öt saját gyermek után kapott egy hatodikat második feleségétől. Aztán az első feleség halála után hozzá került a legkisebb fia, a többiek már nagyok voltak ekkor, s így éltek innentől kezdve négyen. Végeredményben nem nevelte egyedül a fiát, de azért egy kicsit mégis. Elképesztő harcok és háborúk árán tudtak csak ők négyen összekovácsolódni, de sikerült nekik. Egészen három évvel ezelőttig éltek boldogan, amikor Zoltán második felesége is hirtelen, 46 éves korában elhunyt. Ekkor maradt egyedül felesége lányával és saját fiával. Ám a történet innentől kezdve még kevésbé boldog, hisz az asszony halála után szétesett ez az idill, az ő megtartó ereje nélkül tovább már nem működtek ők együtt, közösen, mint család. Senki nem tudta feldolgozni egyelőre ezt a halálesetet és annak következményeit. Zoltán most nagyon borúlátó, a történetnek azonban még koránt sincs vége, csak talán még túl frissek  a sebek ahhoz, hogy mindenki tisztán lásson ebben a történetben. A legkisebb fiú, aki azóta persze már ifjú egyetemista, kétszer is elveszítette az anyukáját, egyszer az igazit, egyszer pedig a fogadottat, az elfogadottat.

Apa vagy anya?

Aki apa és anya egyszerre, annak sokkal többet kell beletennie a gyermeknevelésbe, mint egy átlagos szülőnek, s még ezernyi olyan anyagi és szervezésbeli problémával is meg kell küzdenie, amit a kétszülős családok nem ismernek. Sokkal többet kell küzdenie egy férfinak, aki anya és apa egyszerre. Meg kell találnia, fel kell fedeznie saját női oldalát, mely annyit tesz, hogy be és elfogadóbbá kell válnia, s sokkal érzékenyebbé a gyermek problémáira. Ahelyett, hogy a saját képére formálná, meg kell tanulnia szabadon engedni őket a megfelelő pillanatban.

Nagy Anna szerint is nehezebb helyzetben vannak az egyedülálló apukák: „Hiszen a gyerekekről való gondoskodás, a háztartás gyakran egyszerre szakad a nyakukba, amikor egyedül találják magukat. Korábban esetleg ‘csak’ a pénzkeresés volt a dolguk, most pedig meg kell tanulniuk, hogy melyik teremben van a rajzszakkör, hogy kell kivasalni az ünneplő blúzt vagy éppen hány fokosnak kell lennie a cumisüvegnek. Persze ez mind megtanulható, de az első idők bizony nagyon nehezek tudnak lenni. Ugyancsak nehézséget jelent a férfilétükből adódó zárkózottság: amíg az anyukák jókat tudnak beszélgetni a játszótéren a mindennapos gondokról, addig az apukáknál ez nem megy olyan könnyen és ettől sokkal magányosabbnak érezhetik magukat. Ugyanakkor könnyebb is apukának lenni, hiszen amíg egy egyedül nevelő anyára sokszor rálegyintenek az emberek, hogy ‘na, ez is’, addig az apukákat a legtöbbször támogatással, együttérzéssel veszik körül. Segítőkész az óvónéni, a tanítónő, az osztálytársak anyukái, mivel az egyedülálló apukák történetében inkább szomorú történetet látnak, mint ballépést. A társadalom, a környezet elnéző és támogató, ha apukákról van szó – az anyukákról ugyanezt sajnos nem mondhatjuk el.”