Dr. Nagy Balázs és csapata olyan helyen kutatják a globális felmelegedés hatásait, ahová épeszű ember be nem tenné a lábát. Ők mégis imádják. Olyannyira, hogy amikor a munkájáról mesélt a geográfus, én biz’ isten úgy éreztem, akár már holnap elindulnék az Antarktiszra.
Mindenki arra kíváncsi folyamatosan, hogy akkor most tényleg baj van, tényleg változik a klíma, és a globális felmelegedés idejének kellős közepén élünk?
Klímaváltozás, szokatlanul meleg telek és hideg nyarak mindig is voltak, csak az emberek ezt hajlamosak elfelejteni. Ez nem új keletű jelenség. A 20. században például összesen 7 országosan fehér karácsony volt Magyarországon. A helyzet viszont az, hogy ma már tízszer annyian élünk a Földön, mint mondjuk Mária Terézia idejében, és az elmúlt évszázad során jelentősen beavatkoztunk a földi klímába. Az életet a víz jelenti, ami egyre fogy, mi meg egyre többen vagyunk. Míg korábban, ha egy területen a víz mennyisége lecsökkent, elvándoroltak az emberek, most ez a lehetőség már nem áll fent. Szóval valóban igaz, hogy van okunk az aggodalomra.
De miért kell ehhez olyan területeken végezni a kutatásokat, ahol nem élnek emberek, mégpedig azért, mert olyan zordak a körülmények, hogy senkinek sem jut eszébe letelepedni ott? Sőt, oda menni sem nagyon.
Itthon csodabogárnak tartanak minket, de külföldön cseppet sem egyedülálló, amit csinálunk: tudományosan fehér foltokat színezünk ki extrém helyszíneken. Ez persze jó nekünk, mert nagyobb az érdeklődés a munkánk iránt, nagyobb publicitást kapunk, így támogatót, szponzort is könnyebben találunk. Sokan azt hiszik, ez hobbi, hogy mi kalandorok vagyunk, néha nagy az értetlenség körülöttünk. Ezért nagyon fontos, hogy sokat publikáljunk arról, pontosan mit is csinálunk. Őrültek azonban nem vagyunk, mert tisztában vagyunk vele, hogy csakis jól felkészülve, a szabályokat pontosan betartva tudjuk balesetek nélkül megúszni az expedíciókat.
És miért az Andokban kutattok?
Dél-Amerika tulajdonképpen egy ugródeszka ahhoz, hogy az Antarktiszon legyen majd egyszer egy magyar kutatóbázis. Bár az is igaz, hogy időközben a Magyar Száraz-Andok Kutatási Program kinőtte magát egy egész nagy projektté, úgyhogy csináltunk belőle egy 10 éves programot. A Föld legmagasabban fekvő sivatagában műszerekkel raktuk tele bolygónk legmagasabb vulkánját, ezeket 2 évente ellenőrizzük, cseréljük és begyűjtjük róluk az adatokat. Ezek segítségével meghatározható a jelenleg zajló környezetváltozás és a magashegyi jég – mint vízforrás – olvadása. Legutóbb idén februárban voltunk kint egy hónapig, az összegyűjtött információk feldolgozásához azonban ennél sokkal hosszabb időre lesz szükségünk.
Miért fontos, hogy legyen az Antarktiszon magyar kutatóbázis, ahol azért „vendégként” időről időre feltűnnek magyar kutatók?
Az egy nemzetközi terület, ahol elvileg lehetőségünk van nekünk is kutatóbázis létrehozására, ami tulajdonképpen olyan lenne, mint egy diplomáciai képviselet. Ehhez nekünk kellő elszántságot és erőt kell felmutatnunk, hogy bebizonyítsuk, ez hosszú távon üzemeltethető. Mindehhez nyilván megfelelő szakmai ismeretek szükségesek, kellő publicitás és jó érdekérvényesítő képesség. Ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy ne keverjenek össze minket egy hegymászó expedícióval, ne mosolyogjanak meg. Ez Magyarországtól rettentő távol van mind lélekben, mind térben. De ha azt mondom, hogy Bulgária, Románia, Csehország, Ukrajna, Lengyelország is ott van, akkor már mégsem olyan távoli. Ez nem a leggazdagabb országok kiváltsága. A legtöbb állomáson egy-két tucat ember van. A leghatékonyabban működőek csak nyári bázisok, hiszen a kutatások úgyis ebben a 3-4 hónapban történnek.
Mi a célja tulajdonképpen a kutatásaitoknak?
Mi a klímaváltozás hatásait figyeljük, nem éghajlatkutatók vagy meteorológusok vagyunk, hanem azt nézzük, milyen környezeti hatásokat okoz a lezajló klímaváltozás. Hosszú távú változásokat mérünk az Antarktiszon, az Andokban és a Kárpátokban is. Hogy mi történik a környezetünkben, mennyire alakul át. Vannak mintaterületek, amelyek nagyon jó információadók, mert nincs sok zavaró tényező. Azt a helyszínt, ahol mi most beszélgetünk, rengeteg minden befolyásolja, a fák, az épületek, az ember, a talaj, az állatvilág. Ezek úgy árnyalják a képet, hogy nehezen kiszűrhetőek belőle. A mérsékelt égövben minden sokkal mérsékeltebben jelentkezik, még ha érezzük a bőrünkön, akkor is. Itt sokkal nehezebb tiszta adat gyűjteni. Mi olyan szélsőséges helyekre megyünk, amelyek egyszerűek, dinamikusan változnak és nagyon jó indikátorok. Ha mindennek azonnali gyakorlati haszna van, az külön jó. Az Andokban például az a baromi jó, hogy a térségben – bár mi lakatlan területen dolgozunk – vannak bányavidékek, városok.
Ez miért lényeges?
Mi általában a vízproblémákkal foglalkozunk, azzal, ha túl kevés vagy épp túl sok van belőle. Az életet a víz jelenti. A gleccserek azonban fogynak, a jégsapkák megemelik a tengervíz szintjét, és globálisan fogy az édesvízkészlet. Ez ezeken a helyeken is így van, az Antarktiszon alig van édesvíz, csak annyi, ami ott a jégből felolvad. Ez az örök fagy területe, fél méterre lefúrva még nyáron is fagyott területeket találnánk.
Mennyire viseli meg a szervezeteteket, hogy ilyen nehéz körülmények között dolgoztok közel 7000 méteren, elképesztő hidegben?
A múltkor az egyik kollégámnak sajnos az ujjai megfagytak, bár a többi regenerálódott, egy ujjpercet azért amputálni kellett. Később derült ki, hogy az gyerekkorában el volt törve. A jó felszerelés elengedhetetlen ezen a terepen. A sátorban egyébként mínusz 15 fok van, de én azt jól bírom. A hideg miatt azonban a szervezetnek annyival több kalóriára van szüksége, amit lehetetlen bevinni. Nagyjából 10 kilót szoktam fogyni 5 hét alatt, még úgy is, hogy akár 1 kiló húst is megeszem vacsorára.
Mennyi időbe telik egy út után a testi regenerálódás? Ki az, aki alkalmas egyáltalán erre a kihívásra?
Vannak, akik ebben a magasságban agyödémát kapnak, de testileg az emberek 90 százaléka alkalmas lenne erre. Mentálisan már csak kb. 20 százalék. Odafönt az ember szellemileg leépül, lelassul az agyműködése, csőlátó lesz és hallucinál is. Legutóbb 6800 m fölött – pedig egyedül voltam – én is meg voltam róla győződve, hogy két ember áll a közelemben. Ott fent, egy pontosan felépített mozdulatsor alapján dolgozunk, folyamatos kontrollal. Ha egyedül megyek fel egy műszerhez, akkor is folyamatosan beszélnek hozzám rádión a többiek, folyamatosan kapcsolatban állunk.
A családod nem félt?
Egyrészt tudják, hogy vigyázok magamra, másrészt a feleségemmel együtt is voltunk már az Antarktiszon, hiszen a gyerekek születéséig ő is ezzel foglalkozott. Amikor a lányom 3 éves volt, elvittük chilei vulkánokra, amire nagyon készült, mert a mesekönyvében is azt olvastuk, hogy a kráter tetején lehet kívánni, és az teljesül. Egy nagy műanyagdömper volt a vágyálom… Szóval, egyelőre úgy tűnik, ők is jól érzik magukat a hegyek között.